Varga Katalin: A hajléktalan Ars Poétikája

Ma is ott ült a padon a hajléktalan. Élvezte a késő nyári napsütést lehunyt szemmel, hátra dőlve.

Egyszer már beszéltem vele. Leültem melléje, ő hálás szemekkel nézett rám. Értelmes embernek látszott. Nem volt ápolatlan szakálla, mint a sortársainak. Viseletes, de tiszta ruhában volt mindig.

Akkor elmesélte nekem eddigi életét.

Mérnökként dolgozott, volt családja, fedél a feje fölött.

Aztán jött a gyárban a leépítés, a csődhelyzet.

 Munkanélküli lett, aztán elvált ember. Amikor inni kezdett, egyre lejjebb süllyedt. Utcára került. Senki nem törődött vele. Felhagyott az italozással, próbált munkát találni.

A Hajléktalan szállón verseket írt. De társai nagy részét nem érdekelték a rímei. Ők inkább

A kocsmában múlatták az időt. Sokkolta ez az életmód. Változtatni akart, de ez nem ment könnyen.

Kedvenc padján ülve könyveket olvasott. Aztán rákapott a szónoklásra. Ha valaki leült melléje, megosztotta vele a gondolatait.

Egyik mondása ez volt: „ S  ha majd est borul a késő mára, készülni kell a számadásra.”

Közben ősz lett, hideg szél fújt, esett az eső. De ő rendületlenül ült a padján kapucnis kabátjában.

Néhány nap múlva kisütött a nap. De a hajléktalan nagyon sápadt volt, szemei lázban égtek.

Teljesen magába roskadt. Azt mondta, nem megy be a Szállásra, elviselhetetlen ott a légkör.

Csúnyán köhögött, de nem törődött vele. Orvoshoz sem akart menni.

Aztán másnap reggel nagy volt a tömeg a padja körül. Kíváncsi emberek álltak ott.

Rendőrautó, mentő lámpái villogtak.

Meghalt, ennyit hallottam csak.

Tüdőgyulladás, mondta a mentőorvos.

Jött a halottszállító, betették a hajléktalant a tepsibe. Odamentem, utoljára látni akartam. Megengedték.

Mintha aludt volna. Sápadt volt, de arcán halvány mosoly látszott.

Szinte hallottam a szavait, amit a Halottszállító autó motorja sem tudott elnyomni.

„ S ha majd est borul a késő nyárra  …………..