|
Varga Katalin: Boldogság, gyere haza
Ugye ismerős ez a cím? Cserháti Zsuzsa slágere jutott eszembe. Bár a dal témája bizony, nem vidám.
. Én mégis a boldogságra buzdítok mindenkit. Íme, a saját példám.
Mert sok embernek tanulni kellene a boldogságot. Pedig milyen egyszerű.
Közhelynek tűnik, mégis, igaz, az ember legelőször, csak magára számíthat. Legyen bármilyen kilátástalan helyzetben, ha kitalálja, hogyan lehet megoldani, ez is sikerélmény.
Örülni a nyárnak, a madárcsicsergésnek, Vihar után milyen ragyogó minden, na és a szivárvány látványa. Mi ez, ha nem boldogság?
Sajnos, bár egészségesen születtem, de tíz éve korom óta mozgássérült vagyok. Csak hogy én örök túlélőnek érzem magam
Amikor hónapokat töltöttem kórházban, hazaérve folytattam az iskolát. Hogy örültem, mert az osztálytársaim elfogadtak, a fiúk a kezükben vittek le az udvarra a szünetekben. Aztán amikor futottam, táncoltam.
Elkezdtem verseket, novellákat írni. Énekeltem mindenkinek. Jó volt látni, hogy ezzel elvarázsoltam másokat.
Sajnos közben meghalt az Édesapám. Örökké hiányozni fog nekem. De milyen jó érzés, hogy még 24 év után is, hetente többször is velem van az álmaimban.
Férjhez mentem. Rövid ideig talán boldog is voltam Csipegettem a boldogságmorzsákat. Voltak kutyáim, cicáim, japán kakas, japán tyúk, néma kacsák. Volt egy kicsi kertem, illatozó rózsákkal, tulipánokkal.
Válásomat nem éltem meg végzetes csalódásként. Tanulságul szolgál az a mai napig, milyen hibát ne kövessek el még egyszer.
Emberi roncsként kerültem haza. Harminckét kilós, depressziós, mozgásképtelen nőként. Budapesten egyenesítették ki a két beszűkült térdemet. Hányszor sírtam el magam. Kiabálni tudtam volna: Elegem van mindenből, hagyjanak békén! De nem tettem. Meg akartam gyógyulni.
Édesanyámnak is szüksége volt rám, a négy protézis műtéte után. Talpra kellett hát állnom. Megint csak boldogságot éreztem, mert ez által én megerősödtem, helyre jöttem
Tizenkét éve járok a Felnőtt korú Sérültek Napközijébe. Nagyon szeretem a társaimat, a Vezetőnőnket, a gondozónőket. Hála nekik, sok helyre eljuthattam. Így állhattam fel a világot jelentő deszkákra is. Mert színészkedtem is, úgy bizony. Alakítottam Dorogi Violát a Légy jó mindhalálig musical változatában. Apáca Rendfőnök asszony voltam a Nyomorultakban. Milyen jóérzés volt, az előadás végén, együtt sírni és nevetni a közönséggel.
Na és a taps a legszebb ajándék, amit egy színész kaphat.
Aztán, újabb műtétek sorozata következett. De nem adtam fel, továbbra sem. Újra és újra, kiszálltam a tolókocsiból.
Meghízva, lélekben megerősödve élem most az életem.
Hogy mi jelenti most a boldogságot?
Énekelek, festek, írom folyamatosan a verseket, novellákat. Sok a barátom, vannak még most is céljaim.
Picike maradtam, de majd ágaskodok. Ugye mindenki lát és hall?
Egyet biztosan megígérhetek. Sohasem fogom feladni.
Ki kér boldogság morzsákat?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
