I.
Friss diplomával a kezemben érkeztem meg álmaim városába, Pécsre. Sopronban laktam eddig, azt mondják, hasonlít a két város. Jelenlegi státuszom: Kirendelt pártfogó. Bírónő szeretnék lenni, ezért még sok tanulás vár rám.  Izgatottan gondoltam az elkövetkezendő napokra. Vajon ki lesz az első kliensem? Milyen lesz az albérlet, ahova kerülök? Most itt fogok élni egy ideig, ezért fontos, hogy minden igényemet kielégítse.
Ketten osztozunk majd a kiadó házon, Pécs Kertvárosában.
Mikor megérkeztem a már ismert címre, ismét elcsodálkoztam azon a képen, ami fogadott. A barátságos nap-sárga falak, kis előkert, sok szép színes virág, magukkal ragadtak.
Csengetésemre barátságos, középkorú hölgy nyitott ajtót. Amikor először megnéztem a házat, akkor csak a férjével találkoztam. Igazán megnyerő bácsika volt.
Kölcsönös bemutatkozás, üdvözlés után az asszony megmutatta leendő otthonomat.
Tágas, világos szobák, kis társalgó, konyha, fürdőszoba. Az egész házat és berendezését, lágy pasztellszínek uralták, és tették élhetővé a lakást. Nagy a rend és a tisztaság.
Örömmel fedezem fel egy kandallót is a társalgóban. A főbérlőm mikor meglátta, hogy tekintetem ott felejtettem a kandallón, odalépett hozzá és meleg odaadással simogatta meg a káváját. Nagyot sóhajtott:
- Tudja kedves, még drága édesapám építette a saját két kezével. Majd meglátja a hűvös időkben, milyen barátságosan ropog benne még mindig a rőzse, és táncol a láng.
Miután minden részletet – fizetési határidő, házirend, a szemét kihordása, a kert gondozása, a berendezések óvása - megbeszéltünk, a hölgy elbúcsúzott, és én egyedül maradtam a házban. Délután érkezik majd a bérlőtársam. Volt még időm kicsit élvezkedni.
Izgatottan vettem birtokba a szobámat, ami se nem nagy, se nem kicsi. Éppen akkora, hogy kényelmesen elfér benne minden holmim. Egy kis pakolászás után szinte kényszert éreztem arra, hogy kiüljek a kis tornácra. Csábított a hintaszék. El is aludhattam, mert a bérlőtársam ébresztett fel.
- Szia, Fanni vagyok. Én vagyok a másik bérlő.
Egy nevetős szemű fiatal lány nézett rám; ilyen sokáig aludtam volna?
- Szia, Fanni, Laura vagyok. Azt hiszem kicsit elbóbiskoltam itt a friss levegőn - mosolyogtam vissza rá. – Most érkeztél, vagy már körbe is néztél?
- Már körbenéztem. Azt hiszem jó választás volt ez a házikó. Már is otthon érzem magam benne – mondta Fanni, majd ő is pakolni kezdett. Épp csak a legfontosabb holmikat szedte elő. Pizsama, tisztálkodó szerek, papucs és végül a legféltettebb kincse a laptoja kerültek elő.
Pakolás után elindultunk felfedező útra, hiszen a hűtő üresen tátong. Be kell vásárolni tartós élelmiszereket is, mert ha magunk főzünk, azzal sokat spórolhatunk. Sétálás közben, a háztól nem is olyan messze, felfedeztünk egy hangulatos kisvendéglőt.
- Hú de megéheztem! – mondtam. – Üljünk be, együnk valamit, és majd utána vásárolunk.
Fanninak sem volt ellenvetése, így beültünk a csöppnyi helyre. Odabent halk zene, tompa fény, olcsó árak, barátságos kiszolgálás fogadott minket. Az étlapot böngészve szinte egyszerre mutattunk a halászlére. Ezen egy ideig jól elszórakoztunk. Majd tele hassal elindultunk vásárolni. Hazaérve gyorsan elpakoltunk. Kicsit leültünk a társalgóba és beszélgetni kezdtünk. Fanni izgatottan mesélte, hogy minden este, chat szobába jár, messengerezik és hogy a chat szobában sokat flörtölnek egy bizonyos illetővel.
- Na és komoly?- kérdezem aggódva.
- Még az elején tartunk, de olyan szövege van..! Azt hallanod kéne.
-  Azért legyél óvatos!- figyelmeztetem őt.
Fanni, huncutul kinevette aggódó, anyáskodó viselkedésemet.
- Na persze!- mondja -, te Bírónő leszel. Már most fenntartásod van sok mindennel szemben.
- Te pedig, egyszer nagyon híres festő – felelek, végül felállok, elköszönök, és a szobámba megyek. Fanni is elvonul a szobájába, de az ajtót mindketten nyitva hagyjuk. Megbeszéltük még napközben, hogy így teszünk majd. Hamar lekapcsoltam a kislámpámat, és a csendben hallottam, ahogy Fanni klaviatúrája kattog.
Aranyos lány ez a Fanni – futott át még egy kósza gondolat a fejemen, majd hirtelen  elnyom az álom..

II.
Másnap reggel kávé illata ébresztett. A konyhában érve friss ropogós kifli, vaj, méz, és tej várt az asztalon. Na és Fanni napsugaras mosolya. Megpuszilom, megköszönöm a kedvességét
- Képzeld, megkaptam az első pártfogoltam nevét és címét. Ma megyek hozzá először! Kicsit izgulok – mesélem Fanninak, a finom, friss kiflit ropogtatva.
- Szorítok neked Laura. Jaj, sietnem kell! Még a végén elkések a suliból. Elbeszélgettem az időt a lovagommal a chaten. De ugye, majd mesélsz milyen volt az első napod? –kérdezte, majd egy szeles Fanni puszit nyomott az arcomra, és már el is szaladt.
Összeszedtem én is a cókmókom, és elindultam első munkám helyszíne fel. A buszról leszállva egy eléggé lerobbant, rozoga lakótelepre érkezem. Törött üvegű kapubejárat, kopott, koszos lépcsők, hangos beszéd fogad, amíg felérek a negyedik emeletre.
Becsengetek, előtte önkéntelen mozdulattal megigazítom a hajamat.
Alacsony, vékony, rosszarcú fiatalember nyit ajtót.
- Kezeit csókolom! Kit tetszik keresni? – hamis, csábmosollyal az arcán kérdezi.
Bemutatkozom, mint a kirendelt pártfogója. Beljebb invitál. Ahogyan elmegy mellettem, megcsap a testszaga. Leül velem szemben a fotelba. Taszít, ahogyan szétveti a lábait. Most már a lábszagát is érzem. Hova kerültem? Lejjebb húzom a szoknyámat is, mert a combjaimat bűvöli. Na, és ha megtámad? – fut át az agyamon.
- Mit kérsz szépségem? – kérdezi – Szólítsál Alexnek. Milyen kár, hogy a pártfogóm vagy! - hajlong ripacskodva.
- Kedves Alex, megkérhetem, hogy ne tegezzen? - Most már tényleg dühös vagyok és feszült. Remélem, nem veszi észre rajtam. - Kérem, meséljen a legutóbbi esetéről, amiért börtönbe került - kezdem a beszélgetést.
- Egy soproni családnál voltam legutoljára – kezdett bele a mesélésbe, nem kis büszkeséggel. - A chaten ismertem meg a fiatalabb hölgyet.
Hogy milyen kicsi a világ! – futott át az agyamon. – Pont Sopron? Egyre jobban érdekelt az eset. Messziről hallottam Alex hangját, de a kíváncsiság úrrá lett rajtam, és legyűrtem az ellenszenvet. Figyelni kezdtem ismét arra, amit mond.
- Nem kis munkámba került, mire elmehettem hozzájuk. Az édesanyjával lakott együtt.  Két mozgássérült, hiszékeny nő. Míg én egyik napról a másikra éltem, addig nekik lakásuk, modern bútoraik, pénzük volt. Jó fogásnak tűnt. Alig költenek magukra, és egy csomó lóvét kapnak segélyként. Ez nem igazságos a sorstól! Én itt vagyok fiatalon, élnem kéne az életet, és tessék! Szinte koldulok.
- Remélem, nem várja tőlem, hogy most sajnáljam - szólok közbe.
Ő válasz nélkül folytatja monológját:
- Nagyon összebarátkoztunk és megengedték, hogy amíg nem találok valami helyet magamnak, addig náluk lehetek. Na persze, eszem ágában sem volt bármilyen helyet is keresni. – Vigyorgott idétlenül, ahogy erre a trükkjére visszaemlékezett. - Nagyon jó fiúnak mutattam magam. Nem hagyhattam, hogy átlássanak rajtam. Figyelmes voltam, kedves és az is előfordult, hogy segítőkész. Éppen ezért úgy megbíztak benne, hogy még a pénztárcájukat is ott hagyták az orrom előtt. Minden szívfájdalom és aggódás nélkül vettem ki az Öreglány bukszájából negyvenezer forintot. Nagy cirkusz lett belőle.
A képébe tudnék mászni, ahogyan ezeket meséli! – öntött el a méreg, és az undor.
- Hajnalig számítógépezhettem. Bármit csinálhattam. Még randikat is megbeszéltem más nőkkel az ő gépén, amíg ő oda sem tudott ülni hozzá. Teljesen kisajátítottam a masináját. Valami szórakozás nekem is kellett. De csak ideig, óráig mentek ilyen jól a dolgok, mert, egyre feszültebb lett a légkör. Naponta kérdezték, mikor megyek már el? Láttam már sokszor, hol tartja a pénzét a leány. Egy alkalmas pillanatban, amikor nem látták, szépen elemeltem ötvenezer forintot a borítékból. Először mindet ki akartam venni, de jószívű vagyok és húszezer forintot meghagytam neki.
- Felháborító, hogyan tudta ezt csinálni két sérült, kiszolgáltatott helyzetben lévő nővel!- förmedtem rá, miközben felálltam a székről.
- Csak nyugi, kedveském! Egykettőre kidobott a Kedves Mama. Azért meglepett, hogy volt bennük annyi hév, hogy feljelentsenek. Hát nem gondoltam volna róluk, amikor még ott laktam.
 Akkoriban már az új élettársamnál laktam Budapesten. Ott találtak meg a rendőrök. Be is kerültem a börtönbe.
Nagyot sóhajt, kicsit zavartnak tűnt. Szerintem megbánta, hogy ennyire őszintén és beszélt. Engem is nyomasztott már ez a sok fellengzős beszéd, és aggódni kezdtem, mert emlékeimben felrémlett ez a két hölgy, akikről mesélt. Anyám szokott néha segíteni nekik. Felháborodásom még nagyobb lett, hogy ismerőseimmel történtek ezek a rémségek.
Feszengve búcsúzom tőle. Lejárt az idő, mennem kell. Ő is fogja a dzsekijét, mondván ő is jön, mert még be kell vásárolnia.
Amikor idefelé jöttem, egy Internet kávézót láttam a buszról, két házzal lejjebb. A buszra várva látom ám, Alex nem vásárolni megy, hanem oda megy be. Na, legközelebb meglepem ott is, akkor, amikor nem is számít rá. Elintézek még néhány ügyet, bekapok egy hamburgert, délután két óra is elmúlik, mire hazaérek. A ház előtt egy borzas kiskutyát látok a lépcsőn ülve.
- Szia, kutyus! Hát te hogy kerültél ide?
Barátságos farok csóválással kísér be a házba. Ott találom Panni nénit a főbérlőnket. Izgatottan toporog Fanni háta mögött, aki éppen egy mandalát rajzol üvegfestékkel az ablakra.
- Szép napot Laura!  – fordul felém. - Látod milyen ügyes ez a lány? Jaj, kicsikéim, ugye nem baj, ha tegezni foglak benneteket?
- Nem, nem! Örülünk neki – válaszoltuk egyszerre Fannival.
- Tulajdonképpen kérni jöttem hozzátok. Erről a kutyusról lenne szó. Dodó a neve.
Üdülni megyünk a családdal, nem vihetjük magunkkal, a panzió pedig nagyon drága. Itt hagyhatnám a kutyát tíz napig?
- Igen, szívesen vigyázunk rá, szeretjük a kutyákat - mondja Fanni és már fel is kapta a kiskutyát, aki ezt nagyon élvezi. Gazdasszonya megkérte, hogy legyen jó kutya, fogadjon szót a lányoknak, majd elbúcsúzott.
Odakint szürkülni kezdett az ég alja. Fanni kihozta laptopját a kis társalgóba, hogy ne legyek egyedül, amíg, vacsorára elkészítem a lecsót. Addig beszélget egy kicsit a lovagjával. A beszélgetés hevében megfeledkezve önmagáról, időnként hangosan - mintha hallaná a beszélgetőtársa – válaszol:
     - Ne olyan hevesen! Még csak három napja ismerjük egymást. Ne szédítsed már Stefikét! – kuncog hamiskásan. Élvezi, hogy flörtölhet.
- Ki az a Stefike? – kérdeztem a konyhából.
- Hát az én Nick nevem - nevet Fanni.
Közben elkészül a lecsó. Ínycsiklandozó illatok terjengnek a konyhában.
- Vacsora! Asztalhoz! - szólok elgondolkodva. Meg is jelenik a két kosztosom, Fanni és Dodó. Mindenkinek teszek a tányérjába az illatozó lecsóból. Dodó úgy falta, mint aki egy hete nem evett.
Vacsora után elmosogatunk. Kicsit még beszélgetünk Fannival. Mondom neki, nekem nem túl szimpatikus a lovagja. Megnyugtat, ő is óvatos vele. Nem kell, aggódjak. Még a nevét sem árulta el neki, és azt sem, hogy hol lakik. Ebben maradunk. Ezután mindketten a saját dolgainkat intézzük. Ő folytatja a flörtölést, én a következő látogatást készítem elő a pártfogoltammal. Elhatároztam, holnap délelőtt felhívom Alexet, hogy csak este tudok elmenni hozzá. De délután meglepem, a kávézóban.
Így is tettem. Másnap felkerekedtem, és egyenesen az Internet kávézóba mentem. Ott ült Őkelme az egyik számítógép előtt, fején a fülhallgatóval. Észre sem vett engem.
Nem szokásom ilyent csinálni, de mögéje lopózok, s megnézem, kivel cseveg.
- Te jó ég! Minden vér az arcomba szalad. Alex, Stefikével beszél! Meg kell kapaszkodnom a székben. Ezt már észreveszi. Riadtan rám néz, s egy gyors kattintással, máris egy játék oldalon van.
- Kezit csókolom! Éppen játszom. Nem estére ígérte, hogy eljön? - próbálta zavarát leplezni. - Akkor most felmegyünk hozzám?
- Szó sem lehet róla! Jó idő van, beszélgessünk a parkban. Ahhoz képest, hogy pár napja jött ki a börtönből, máris újra csábít, úgy látom. Újabb áldozat? – kérdem epésen, miközben gondolataim Fanni körül járnak. Ez nem lehet igaz. Hogy éppen Fannit szédítse. Mit csináljak most? A pártfogoltamról semmit nem mondhatok.
Beszélgetünk még egy kicsit, aztán én elbúcsúzom tőle. Hazaérve, megkérdezem Fannit, van-e képe a lovagjáról? Ő mutat egy elég elmosódott fotót, de egyértelműen felismerem rajta Alexet.
- Hát egy cseppet sem szimpatikus! – mondom neki. Fanni most nem tiltakozik.  Valami baj lehet, ha már nem ellenkezik, nem olyan lelkes, mint eddig.
Ezt követő néhány napban aggódva figyeltem Fannit. Csak téblábolt. A gép felé sem nézett. Talán szakítottak?  De az is lehet, Alex most csak óvatos egy kicsit. Feleslegesen nem kockáztat. A nagy lovag, jobbnak látja, ha nem megy be a Kávézóba.
 Ma v iszik el a kutyát. Panni néni telefonált, a fia jön majd Dodóért délután. Éppen teregetek, amikor megjelenik egy szimpatikus fiatalember.
- Csókolom! Péter vagyok, a Panni néni fia - mosolyog rám.
- Tudom, a kutyáért jött. Én Laura vagyok - mutatkozom be illendően. Kicsit elbeszélgetünk vele. Főleg a kutyáról. Hogy milyen aranyos kölykei vannak. Megemlítem, mi is szeretnénk majd egy kiskutyát. Azt mondja, van még két kutya az alomban, Dodó kölykeiből. Még válaszolni sem volt időm, mert előbukkant Fanni:
- Fiút szeretnénk – mondja. – Szia! - fog kezet Péterrel. - Éppen tanultam. Tudod, muszáj jól teljesíteni ahhoz, hogy megmaradjon az ösztöndíjam. Különben nem tudnék itt maradni. – mondta még, miközben hamiskásan nézett hol rám, hol meg Péterre, aki éppen búcsúzkodni kezdett.  Talán egy kicsit hosszabb ideig szorongatta a kezemet, mint illendő volna. Hagyom, mert jól esik, és elmosolyodok. Kis társnőm sokat sejtően köhécsel. Péter elkapja a kezét, majd megígéri, hamarosan eljön majd, és hozza a kiskutyát is.
- Tudtad, hogy rendőr? – kérdeztem.
- De jó! Akkor rendőri védelem alatt állunk – tréfálkozott Fanni.
Ha tudná, milyen találót mondott.
 

IV.
Hétvégére hazamegyek Sopronba. Fanni majd két hét múlva utazik csak haza a szüleihez. Ő Szegeden lakik, a napfény városában. Kicsit izgulok, mi lesz ezzel a lánnyal itt egyedül. Féltem Alextől. Nem hagynak nyugton a rossz gondolatok, ezért megkértem Pétert, ha tud, nézzen rá néha. Nem ígérhette meg, mert szolgálatban volt.
Nagyon jól éreztem magamat otthon. Feltöltődtem a hazai levegővel. Hiába hasonlít a két város, azért én mégiscsak itt vagyok itthon, ide tartozom. Otthonról felhívom Fannit. Ő megnyugtat. Nincsen semmi baj. Majd hozzáteszi, hogy hiányzom. Ez jól esik nagyon.
El kell ismét búcsúznom a családomtól, a városomtól, ám most már nem olyan nehéz a szívem, mint amikor először tettem ezt. Hisz várnak rám Pécsett. Mégis, visszafelé a buszon ideges vagyok. Nem hagy nyugton egy kellemetlen érzés.
 Sajnos félelmeim beigazolódtak.
A ház elé érve egy villogó rendőrautót pillantok meg. A gyomrom a torkomba ugrik.
Fanni ott ül a hintaágyon, a szemeit törölgetve, amik már messziről is piroslottak. Sietve megyek hozzá. Átölelem, úgy kérdem tőle:
- Mi történt?
- Itt volt Alex, meglopott! - kezdi mesélni, még mindig akadozó lélegzettel.
- Ó ne! De hát hogyan talált meg?  
- Azt mondta, a múltkor követett téged a buszon. Akkor meglátott engem az udvaron, és mivel tudta, hogy hazautaztál hát meglátogatott. De miért követett téged? Mi közöd neked hozzá? – nézett kérdőn a szemembe, de én nagyon szégyelltem magam, és nem tudtam viszonozni a nézését. Fanni folytatta, kissé megnyugodva, hogy már ott vagyok mellette.
- Éppen kint tanultam a hintaágyon, amikor megjelent a kapuban. Gondolhatod, hogy meglepődtem, főleg azok után, hogy napokig felém sem nézett. Óvatosságból kint maradtunk az udvaron. Hiszen nem is ismerem őt. Egy idő után bekérezkedett a WC-re. Elég sokáig volt bent. Nem gyanakodtam. Miért is tettem volna. De aztán megjelent. Azt mondta, kár hogy nem egyedül lakom itt. Végül egy nagy csábmosollyal az arcán elment. Rossz érzésem támadt. Eszembe jutott, a pénztárcámat a konyhaasztalon hagytam. Gyorsan beszaladtam a házba, hogy megnézzem. A pénztárca ott is volt az asztalon, de üresen. volt benne húszezer forint, amit még a szüleim küldtek. Gondoltam, az ösztöndíjig elég lesz, ha jól beosztom. Hát nem ellopta!? Hogy merte ezt csinálni?  
- Én már tudtam, hogy veled beszélget az Alex – vallottam be neki. - Nagyon szégyellem, de nem szólhattam róla! Tudod, a titoktartás.
- Nem te tehetsz róla. Én sem gondoltam, hogy meg meri ezt csinálni.
- Fanni, mi végeztünk. Ujjlenyomatot vettünk. Most megyünk a lakására – mondta a hivatalból ott lévő Péter, miközben felém fordult, és üdvözölt.
- Laura, szép napot!
 Én a nyakába borultam. Most jött ki rajtam a feszültség.
- Nem szólhattam Fanninak! Nem tehettem! – próbáltam elmagyarázni neki, nehogy rosszat gondoljon rólam. De Ő megértette, tudta, hogy meg volt kötve a kezem.
- Ne butáskodj! Nem tehetsz róla.
- Milyen bírónő lesz így belőlem? Ennyire nem vagyok képes, hogy megvédjem, akit szeretek? – zokogtam tovább, és áradt belőlem a csalódott fájdalom. Önmagamban csalódtam. Összedőlt a világom. Nem tudták, hogyan vigasztaljanak. Úgy igyekeztek, még Fanni is felszárította a könnyeit, és bátorított, hogy hiszen mindent jól csináltam. Olyan megnyugtató, ahogy Péter bátorítóan átölelte a vállam. Csak szorított magához, és én éreztem, hogy ettől a szorítástól, az erő visszatér belém.
- Most mennem kell a gonosztevő után – mondta, és megígérte, visszajön és mindenről beszámol nekünk.
     Kicsit már nyugodtabb vagyok. Van egy szerető családom Sopronban. Bírónő leszek. Lett egy aranyos albérlőtársam, aki a barátnőm is egyben. Na és talán egy új szerelem is rám talál, Péter személyében. Mert ezt, valahogy így éreztem. Nem tudom honnét, de éreztem, tudtam. Közben Fanni főzött nekem egy finom teát, pedig nem az erőssége a főzés - az igaz kávét, azt jót tud főzni -, de lesz még időnk, és majd megtanítom a főzés minden fortéjára. Megfogadtam magamnak; Harcolni fogok bírónőként is azért, hogy a bűnösök nyerjék el méltó büntetésüket. Hogy soha egy nő se kerüljön ilyen emberek karmai közé, mint Alex.
Így legyen!