Prózáim : Gólya Úr és Vakondok Asszonyság |
Gólya Úr és Vakondok Asszonyság
Varga Kata 2011.01.24. 16:51
Gólya Úr vadászni indult a tópartra. Már hallotta is a kétéltűek büszke brekegését.
Párja, a nem régen kikelt fiókájukat vigyázta a fészekben. Nekik szánta az ízletes békacsemegét.
Ahogyan álldogált a tó partján hosszú lábait váltogatva, hirtelen úgy érezte, megmozdul a föld alatta. Először megijedt. Rémült gondolatok cikáztak a fejében. Azt gondolta, talán földrengés lehet, de a rengés hamar abbamaradt, így azt hitte, minden bizonnyal tévedett. De nem. Kis repedések keletkeztek a lába alatt a talajban, majd egy kis földhalom emelkedett ki a földből, ott a szeme láttára.
Egyszer csak a kis halomból egy fekete fej bújt elő, majd teljes egészében kibújt belőle egy furcsa élőlény. Vaksin hunyorgott a napfényben majd megszólalt:
- Bocsánatot kérek! Jó helyen járok? A répaföldet keresem. És, Ön kicsoda? Még nem láttam errefelé.
- Én Gólya Úr vagyok! – mutatkozott be a gólya illedelmesen.
- Na és milyen hosszú a lába meg a csőre. Nem látok jól, de ezt még én is észrevettem - köhécselt Vakondok Asszonyság zavartan.
- Vándormadár vagyok – folytatta a gólya. Társaimmal együtt, tavasztól nyár végéig tartózkodunk itt Magyarországon. Fészket rakunk a kéményekre, villanypóznákra. Itt kiköltjük a fiókáinkat, élelmet szerzünk, aztán ha jön az ősz, és a fiókák elég erősek, elrepülünk melegebb vidékre.
- és milyen élelmet szereznek? – kérdezősködött az asszonyság.
- Kedvenc csemegénk a béka.
- A béka? És még? Ugye a mi fajtánkat nem kedveli? – szólt zavartan Vakondok Asszonyság.
- Ó, hát persze hogy nem! Nyugodjon meg kérem, nem fogom bekapni – kacagott Gólya Úr. - Én gázló madár vagyok. Bekapok szöcskét, apróbb madárfiókát, de még a termetes kígyót is. Ezért üldöznek is. Pedig mi a gólyák, védett madarak vagyunk. De én már annyit beszéltem magamról. Meséljen most ön is kedves hölgyem.
- Nem bánom – törölgette vaksi szemeit Vakondok Asszonyság. Ha igazán kíváncsi, szívesen mesélek a mi családunkról. Mi a föld alatt élünk. Ott nincs fény, nem süt a nap. Korom sötét van. Szemeink előtt hártya van. Ettől nem látunk, túl jól a napfényben. Növények gyökereivel táplálkozunk, apró rovarokat fogyasztunk. Sajnos nem vagyunk, túl népszerűek, mert feltúrjuk a kerteket, a veteményeket kiforgatjuk a földből. Üldözne is minket ezért. Az emberek nem szeretik, ha a kertjeikben járunk. Földalatti folyosóinkon nagy-nagy sebességgel tudunk közlekedni.
- Néha egy, egy családtagunk kutyák áldozatává válik. Ez szomorú dolog nagyon. – szipogta az asszonyság. Amíg szemeit törölgette mellső mancsaival a gólya így szólt:
- Nahát! Milyen érdekes kifelé forduló lábai vannak!
- Igen, ezek ásólábak. Ezekkel kaparjuk ki az ételeinket.
Vakondok asszonyság nagyon belejött a beszélgetésbe, a mesélésbe, hisz oly ritkán van rá lehetősége, hogy bárkivel is szóba elegyedjen, de a gólya hirtelen félbeszakította:
- Köszönöm szépen a tájékoztatást a vakondokról. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha hazaértem a fiókáknak elmesélek mindent az önök érdekes életéről – mondta Gólya Úr, de figyelmét már a tó vízére szegezte. Két kis hullám között, alig láthatóan, kidugta a fejét egy béka a vízből, hogy levegőt vehessen. Egy gyors mozdulat és máris ott volt a gólya csőrében. Még brekkenteni sem maradt ideje.
A gólya ismét fél lábon állt a vakondok előtt, aki nem győzött csodálkozni, milyen gyorsan elkapta Gólya Úr az áldozatát. Meresztgette is vaksi szemeit:
- Nahát, Gólya Úr! Ön igazán mestere a vadászatnak! – lelkendezett, de hiába minden, választ már nem kapott. A gólya meglebbentette hatalmas szárnyát, mint egy köszönésféleképp, majd elrugaszkodott és kecsesen szállt fészke felé, ahol már türelmetlenül várta a sok éhes csőr.
Íme, a mesémnek itt a vége. A mesémnek, ami e két kedves, védett állatról szólt. Ne bántsuk, őket. Sok hasznot hoznak nekünk, embereknek. Vigyázzunk élőhelyükre, hiszen ha eltűnnének, az a mi számunkra is veszélyes lenne.
|