Varga Katalin: Szeretlek, ugye tudod?

Itt ül velem szemben ez a fiú. Gyermekkori jó barátom. Ismeri apró titkaimat, lelkem minden rezdülését. Régóta meghaltak a szülei. Egyedül él, magányos.

 Mindig megkérdezi, tőlem Miért ragaszkodom annyira ahhoz, hogy mi csak barátok legyünk?

Mert sosem gondoltam úgy rád, mint akibe szerelmes lehetnék. De ezt neki sosem mondom, csak magamban. Pedig ……….

Tud minden szerelmi csalódásomról, neki bármiről mesélhetek. Hol biztat, hol vígasztal.

De ma nagyon sápadt, szemei lázban égnek. Nem látom a kedves mosolyát sem.

Mi a baj, kérdezném, de ő elkezdi a mondani valóját, amitől egy világ omlik össze bennem.

Nem érezte jól magát mostanában, de sosem panaszkodott nekem. Fájt a torka, megfázásra gyanakodott. Hiába szedett gyógyszereket, semmilyen kúra nem segített.

• Ma voltam orvosnál- folytatja, fogja a kezemet, belőlem meríti az erőt.

Rosszat sejtek, így meg sem lepődök, amikor kimondja a borzalmas mondatot:

• Gégerákom van, ha nem segít a Kemoterápia, megműtenek. – Rémületet látok a tekintetében, én sem érzek másként.

Most tényleg szükségünk van egymásra.

Aztán felgyorsulnak az események. Ülök a kórházi ágyánál, megint csak a kezét fogva. Vele élem át a rosszulléteket, a bizakodást, hogy talán segítenek a kezelések.

De az újabb Kontroll vizsgálat nem mutat javulást. Kopaszon, lefogyva fekszik az ágyán, de csak azt hajtogatja: Sose adom fel.

• Vállaljam a műtétet? - kérdezi.

Csak bólintani tudok, nem akarok sírni előtte. Elmegyek a Büfébe inkább, mondom neki, hogy sietek vissza. Megégetem a kezemet a forró kávés csészétől, de mit bánom én. Aztán meglátok egy plüss delfint a polcon. Tudom, mennyire szereti ezeket az állatokat. Gyorsan megveszem, s rohanok vissza hozzá.

Félrebillent fejjel alszik, nem akarom felébreszteni, a párnájára teszem a delfint, csendben csukom be magam mögött az ajtót.

Jön velem szemben a kezelő orvosa. Ismer már engem, minden nap lát.

Ma nem látok aggodalmat a szemében. Azt mondja, két nap múlva megműtik őt, kockázatos lesz a beavatkozás, de ez a legjobb megoldás. Aztán megfogja a kezem, s szinte suttogva mondja, ne hagyjam most magára ezt a fiút. Ő úgy látja, belőlem meríti most a maradék erejét.

Jó érzésű, rendes orvos, benne megbízom. Megnyugtatom, vele leszek végig.

Aztán eljön a műtét reggel is. Szorongatjuk egymás kezét, vagyis ő csak az egyik kezével.. Mert a másikban a delfin van.

• Itt fog rád várni a Delfin- súgom neki.

Ahogyan rám néz, a szemében mérhetetlen szeretetet látok, most mintha nem is félne a rá váró műtéttől.

• Veled leszek, itt várlak- súgom neki.

Már jönnek is érte. Ahogyan felteszik a hordágyra és kiviszik, egy papírlap esik le a földre. Önkéntelenül felveszem. Az éjjeli szekrényre teszem. Mindig is szeretett írni, gondolom, ez is ilyen remekmű tőle.

Néhány sort mégis elolvasok belőle, gondolom, úgyis megmutatja majd.

 „ Egy szó, mely idejében jött, egy darab ég, és a csönd fölött egy kéz „

Nem is olvasom tovább. Rájöttem, mindig is őt kellett volna szeretnem. Belehalnék, ha elveszíteném.

Hosszú órák telnek el. Miért nem hozzák már? Nem akarom elveszíteni. Műtét előtt kellett volna megmondani neki, hogy szeretem.

Végre, nyílik az ajtó, betolják őt. Arcán, nyakán kötések, sápadt, alszik, halkan szuszog.

Megfogom a kezét, megsimogatom. Túl van a műtéten, meg fog gyógyulni. Így lesz!

Megint csak a büfébe megyek. Észre se vettem, ma még nem is ettem semmit sem.

Visszaérve ő még mindig alszik. Odateszem melléje a delfint. Amikor elfogy a szendvics, elkezdek beszélni hozzá. Biztosan hallja.

• Köszönöm, hogy vagy nekem. Most már tudom, hogy, szeretlek. Tudod?

Ketten együtt győzünk. Majd meglátod.

Megmozdul a keze, kinyitja a szemét. Újra elalszik, de tudom, hogy megértette, amit mondtam neki.

Hosszú napok várnak ránk. Nagy műtéte volt, egy ideig torz lesz az arca is, de azt mondta az orvos, rendbe fog jönni.

Ketten együtt legyőzünk minden nehézséget, betegséget. Ugye kedvesem?